Prológus II. - Rachel

Fújok egy kisebb bubit a rágómból, ami jó nagyot pukkan. Szinte mindenki rám mered.

- Elnézést - vetem oda a tanárnak, aki csak biccent, és folytatja az órát.

tíz perccel csengő előtt elkezdek szép lassan elpakolni.

Mikor kész vagyok vele, előveszem a telómat és nyomkodni kezdem.

- Rachel, megértem, hogy mindjárt kicsengő, de amíg ez nem történik meg, addig ne nyomkodd a telefonodat! - szól rám a tanár.

- Persze, csak az időt nézetem - hazudom magabiztos mosollyal, mire mindenki elkezd kuncogni, mert mindig ezt mondom.

A tanár válaszra sem méltat. Diadalmasan felállok, vállamra kapom a táskámat, és lassan az ajtóhoz kacsázok a padok között, amíg a tanár háttal áll.

- Rachel! Ülj vissza! - villámokat szór a tanár szeme, ahogy rám néz.

Kicsit jobban kihúzom magam a szokottnál, majd fapofával várok két másodpercet, mert meg kéne hogy szólaljon a csengő. Két másodperc elteltével meg is teszi.

- Viszlát, tanár úr! - mondom a neki vigyorogva, de a mondatot már a folyosón fejezem be.

Kb. tíz perc múlva hatan, Dave, Mike, Stella, Adam, Jos és jómagam kocogunk lefelé a második emeletről. Mint mindig, most is hamar leérünk, mert konkrétan elugranak az utunkból akár a folyosón, akár a lépcsőn csörtetünk végig. Tartanak tőlünk. Tőlem. Imádom ezt. Hatalmunk van.

Kiérve a suliból, Adam, Dave és Stell azonnal rágyújtanak.

- Szal, akkor ma este tíz tali, ugye? - Dave biztosítja be a mai bulizást.

- Ja, Persze. Hülye vagy? Persze, hogy megyünk. Megyünk - érkeztek egyszerre a különböző válaszok.

- Dave, előttetek tali? - kérdezem.

- Persze, mint mindig - vágja rá azonnal.

Mindenki bólint, majd elindulunk a saját dolgunkra.

Csini fényes, fekete rövidnacit, fekete keresztmintával ellátott harisnyát, fekete bakancsot, vörös-fekete kockás trikót, ami a hasamnál van megkötve, plusz iszonyat sok karkötőt viselek, ami jelen esetben piros-fekete felváltva. A hajam kiengedve, loknikban omlik a vállamra. Szemem fekete tussal ki van húzva, és vöröses feketés a szemhéjam. Így trappolok Dave-ék háza elé a többiekhez. Végigmérnek. Én is őket. Barátnőm rózsaszín -fekete kombója nagyon tetszik.

- Nem hazudtoltad meg magad ma sem - vigyorog Jos.

- Ami azt illeti ti sem - vigyorgok.

- Na, ma sem lesz egy unalmas éjszakánk - röhög Dave.

Van is min... Hát igen...minket mindig, mindenki, minden körülmény között megbámul... aztán meg nyomulnak... nincs neves buli nélkülünk. Mondhatjuk, hogy amikor mi megérkezünk, onnantól miénk a főszerep. Szerény kis bandánk még van, hogy játszani is szokott egy-egy este. Na meg a legnagyobb, hogy Jos és Stell kivételével mind szinglik vagyunk... szóval mindig akad próbálkozó...

Hatan vonulunk végig a kis sikátorokon, amiket szinte csak mi ismerünk, itt a legrövidebb az út.

A nagy üresnek tűnő tömbépület oldalbejáratánál egy új biztonsági arcot pillantunk meg. Vele még nem találkoztunk, általában Bill van szolgálatban... és ő már ismer minket. Mennék be, mikor keresztbe teszi előttünk a kezét, és megszólal.

- Hohó, gyerekek. Álljon meg a menet. Jegyet kell váltani! - mondja érces hangján.

Szinte egyként kapjuk elő mind a V.I.P. feliratos jegyünket.

- Ez mit jelentsen? Ilyen jegy nincsen.

- Valami újonc vagy? Igenis van ilyen jegy, ezt személyesen a tulajtól kaptuk! - dörrenek rá, mert már nagyon mehetnék.

Meglepődik a magas, jó alkatú őr, nem is kicsit.

- Nem tudom, ki maga és mióta dolgozik itt, de ha nem hisz nekünk, akkor kérdezze meg a főnökét - mondja Jos.

- Ilyen kis aprósággal nem zargatom a főnököt, hogy pár kölyök nem akar jegyet váltani... - mondja egyszerűen - Vegyetek jegyet, akkor bemehettek - mondja nyomatékosan.

Csak nézünk rá.

- Ha nem vesztek jegyet, ellehet kotródni innen, taknyos kölkök! - kiált ránk.

Kitör belőlem a röhögés. Hasamat fogva röhögök, majd egyik pillanatról a másikra kiegyenesedem, és minden jókedvem szertefoszlik. Pillanatok leforgása alatt elgurul a gyógyszerem... Kirúgom a térdét, elkapom a nyakánál az ingét, és a falnak taszítom.

- A kibaszott kurva anyádnak pofázzál! Engem te ne nevezz taknyos kölyöknek, mert esküszöm, görcsöt kötök a légcsövedre! - szűröm hangosan a fogaim közt.

Megpróbál kiszabadulni, de a golyói bánják. Összegörnyedne, de újra a falnak lököm, így szemmagasságban van velem.

- Most azonnal felhívod a megbaszott telefonodon a főnököd, és ő tájékoztat nyomikám a helyzet állásáról - mondom fagyosan.

Szóra nyitja a száját, de meg előzöm.

 - Ha feleslegesen pofázol, ismét a családi ékszer bánja - figyelmeztetem kissé vigyorogva.

A főnöke konkrétan röhög a telefonba. Hercegnősen intek még neki egyet, és röhögve bevonulunk.

Oly egy óra körül járhatunk, és egy pasi ismét rám hajt, épp, ahogy kijövök a mosdóból. A táncparkett szélén táncolok vele egy kicsit, szörnyen részeg, szóval inkább lekoptatom. Körülnézek a többieket keresve. Stell Jos ölében ülve csókolja a fiút, a másik három srác meg valószínűleg a nagy tömeg közepén a táncparkett ördögeit játssza. Hátrapillantok, hogy nem jött-e utánam az a részeg tahó, de nem látom sehol. A tömeg felé indulok, mikor valaki hirtelen elkap hátulról, mély levegőt veszek, de ekkor meg érzem az ismerős illatot, azonban már az orrom és szám előtt ott is van az a bizonyos zsebkendő. Visszafojtom a lélegzetem. Valamit ismét csinálni akarnak velem, ájulást tettetek, és teljesen elengedem a testem. Bár így is érzem, hogy valamennyi csak jutott a szervezetembe, mert megszédülök. Mielőtt összeeshetnék, szorosan megtart, és nem túl finoman maga felé fordít, és a vállára billent. Így vonszol. Résnyire kinyitom a szemem, és az oldal kijáratott látom közeledni. Szerencsétlenkedik az ajtóval, így kapok az alkalmon, és csupa szívből megtérdelem. Felordít, és térdre esik, összegörnyedve. Könyökkel a fedetlen tarkójára vágok. Tehetetlenül terül el a földön, de én is egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, és majdnem elvágódok. Kurva kábítós vacak. Nekiiramodok a tömeg felé. Mögöttem kivágódik az ajtó, és súlyos bakancsok sűrű kopogása jelzi számomra, hogy rohannak utánam. Lopva hátrapillantok. Három fekete ruhás, elég monstrum pasas fut utánam. Még jobban kapkodom a lábaim. Már majdnem a táncparkett szélén járok. Valami tompa kattanást hallok és enyhe süvítő hangot. Valami belecsíp az oldalamba. Odakapom a kezem, és riadtan tapasztalom, hogy egy injekciós lövedék van a kezemben, tehát a valami cucc meg bennem. A lábam egyszer csak erőtlenül csuklik össze alattam. Szédülök, majd ernyedten terülök el a földön. Még látok pár villódzó lézert, majd azok is szép lassan kifakulnak, a zaj eltompul. Sötét, üresség ereszkedik az elmémre. Nagyon tompán, de észlelem, hogy felkapnak, majd ez is megszűnik.