2. Tesztelés - Sheila

Hasogat a tarkóm. Ki akarom a nyitni a szemem, de ólom súlyúnak érzem.

Valami történt velem, lehetetlen, hogy az alkohol miatt van. Ennyit nem ittam, az nem lehet.

Megpróbálom kinyitni a szemem, most sikerrel járok.

Fény vakít el. Hunyorgok. 

Lépteket hallok, tompa beszélgetést.

Fülelek.

- Elintézted a családját? - mondja egy mély hangú férfi. Reszelős a hangja.

- Persze - feleli rá a másik. - Mintha nem is létezett volna. Minden honnan, mindenki fejéből kitöröltük. Ő már nincs.

Miről beszélgetnek? Kit töröltek el? Mi van?

Fel akarok ülni, de egyszerűen nem tudok. Nem engedelmeskedik a testem. Mi a fene történik velem?

Újra lépteket hallok, egyre közelebbről. Lehunyom a szemem, szerencsére az még engedelmeskedik nekem.

- Itt van a másik is? - kérdezi az, aki az eltörlésről beszélt.

- Igen - válaszolja a másik. Már mellettem állnak meg.

Egy zacskó csörgését hallom. Érzem magamon egy ember leheletét.

Valaki félrehajtja a fejem, hideg kezek érintését érzem az arcomon. Valamit a nyakamra fújnak.

Szúrást érzek a nyakamnál. Azonnal kipattan a szemem. A tekintetem egy barna szem párral találkozik.

- Mit csinálnak velem? - akarom kérdezni, de nem jön ki hang a torkomon. Megpróbálok elhúzódni, de nem tudok, még mindig nem engedelmeskedik nekem a testem.

A látó mezőmön fekete pontok úsznak majd fokozatosan nyel el a sötétség, de előtte még hallom, ahogy egy lány valahol felsikít.

Felnyögök.

Pokolian fáj a fejem. Biztos, hogy ez nem másnaposság, ennél azért jobban bírom az alkoholt.

A kezemmel az arcomhoz nyúlok, és megdörzsölöm a szemem.

Egy kép villan az agyamba, nem tudtam mozogni.

Örömmel tudatosul bennem, hogy már tudok.

Ismételten felnyögök.

Lassan kinyitom a szemem.

Sötét van, de azt érzékelem, hogy nem otthon vagyok.

De akkor hol? Hogy kerültem ide? Miért?

Bassza meg, de fáj a fejem...

Újabbat nyögök.

Valaki adjon már nekem egy Aszpirint.

Felülök.

Korom sötét van. Az orrom hegyéig sem látok.

Tapogatni kezdek magam körül, hátha megtalálom a telefonom. Vagy a táskám.

Szerencsére megtalálom a tatyómat. Azonnal beletúrok, és hamar megtalálom a mobilom.

Fél négy van.

Igazából azt sem tudom, hogy hol vagyok. Nagy valószínűséggel elraboltak.

Kikászálódok az ágyamból, és a telefonomon lévő "zseblámpával" körbevilágítom a szobát... Vagy inkább cellát.

Olyan, mintha valami középkori börtönben lennék. Szürke, hatalmas kő téglából épült falak, két ágy, de a velem szembeni üres, középen egy asztal két székkel, egy jobb napokat látott mosdó féleség, és egy hatalmas faajtó.

Tisztára, mint valami középkori cella.

Visszarogyok az ágyamra, és kikapcsolom a zseblámpát. Az egyedüli fényforrást a képernyőm fénye biztosítja.

A táskámba túrok, és kiveszek belőle egy fájdalom csillapítót, és bekapom. Nincs nálam víz, csak pálinka, azzal meg nem lenne szerencsés levinni, mert még fel is dobhatom a talpam, ahhoz meg nincs kedvem, habár, lehet, hogy jobban járok, kitudja mit akarnak velem csinálni az elrabolóim... Valószínűleg prostinak fognak eladni... Basszus, vajon megerőszakoltak?!  Remélem nem, annak csak van valami érzése. És már el sem vagyok kábítva. Vajon milyen beteg állat tette ezt velem?

A barátaim, és a szüleim biztos halálra idegeskedik magukat miattam.

Itt van a mobilom.

Úgy vetem rá magam a ketyerére, mint szomjazó az oázisra.

Tárcsázom is az első számot, de az az idegesítő pittyogás jelzi, hogy nincs térerő. A francba, de basszus, mégis mit vártam? Túlságosan hamar örültem.

A hátamat a falnak vetem, felhúzom a térdem, és a tenyerembe temetem az arcom.

Eluralkodik rajtam a keserűség. A tudat, hogy egy olyan helyen vagyok, ahova nem önszántából jöttem. Nem tudom, hogy meddig vagyok itt, vagy, hogy egyáltalán mennyi időm van hátra. Fogom-e vajon látni még a barátaimat, a szüleimet? Egyáltalán, mi a fenéért hoztak ide? Nem akarok kurva lenni.

Könnyek szöknek a szemembe. Nem is próbálom visszafojtani a zokogásom. Hangosan bőgök, mint valami kisgyerek, de nem érdekel. Mégis ki a fene hallana? A nyakamat tenném rá, hogy a falak harminc-negyven centi vastagok, és senki nincs a közelbe. Vagy egyáltalán, mit érdekel engem az, hogy hall-e valaki?

Lépteket hallok. Kihúzom magam, és megtörlöm a szemem. Nem hagyom, hogy bárki is így lásson. Erősnek kell látszanom. Remélem rájövök, hogy mit akarnak.

Belenyúlok a melltartómba, és kitapogatom a pillangókésem. Kiveszem, de csak a markomba tartom, hogy ha kell meg tudjam magam védeni.

Nyílik az ajtó. Neon fény vakít el. Áhá, szóval van villany kapcsoló!

Kell pár másodperc, hogy a szemem hozzászokjon az erős fényhez.

Egy orvosi köpenybe öltözött alacsony nő áll előttem. Mögötte egy magas férfi áll, normális utcai ruhában, csak az arcán van egy maszk.

- Kik maguk, mit akarnak? - kérdezem, de a hangom magamnak is idegenül cseng.

- A nevem Samantha Jenks. A Cassandra Akadémián vagy... - kezdi a nő.

Belekezd a mesedélutánba. Elmagyarázza, hogy én valami nagyon különleges emberke vagyok, csak még azt nem tudják, hogy miben, de amint kiderítik akkortól valami varázsgimibe kell járnom. Mellesleg mindenki fejéből ki lettem törölve, papíron Sheila Cannavaro már nem is létezik. Nincs se családom, se barátaim, senkim sincs, mindenki egyszerűen csak elfelejtett. Pedig annyit dolgoztam a gimis státuszomért. 

- Nos, most, hogy mindent tisztáztunk, és, ha nincs több kérdése... Ugye, nincs több kérdése? - Olyan pillantást növel felém ez a nő, amiből tisztán ki tudom olvasni, hogy jobban járok, hogyha nem kérdezősködöm, hanem hagyom, had végezze a munkáját. 

- Nem, azt hiszem mindent értek - mondom végül, miután eltüntetem a torkomban csövező hatalmas gombócot.
- Akkor, ne is vesztegessük tovább a drága időmet, hanem kezdjünk is bele. Most velünk kell jönnöd, hogy letesztelhessünk - mondja nekem ellentmondást nem tűrő hangon. Igazából kíváncsi lennék, hogy az a faszi minek jött ide, mert eddig csak állt ott a falnál. Mint valami szobanövény.
- Kérlek gyere velünk - mondja a nő. Vajon mit csinálna, ha nem mennék vele? Ha bemondanám az unalmast, és csak ülnék itt? Biztos szólna a biztonságiaknak, akik a hátukon cipelve visznek majd a tesztelő terembe. Azt hiszem jobb a békesség... Egyelőre.
Kelletlenül felállok, gyilkos pillantást lövelek mindkettőjük felé.
Samantha (úgy döntök, hogy nem érdemli meg a Ms. megszólítást) elindul kifelé, én pedig követem. A sort a faszi zárja. Összetalálkozik a tekintetünk.
Egy neonnal megvilágított hosszú folyosón vezetnek végig. A fal mindkét oldalán ajtók nyílnak. Bevezetnek az egyiken, ami egy másik folyosóra vezet.
Tíz percig bolyongunk. Szerintem direkt csinálják ezt velem, hogy ha megszöknék, akkor ne tudjam, hogy merre kell mennem.
Végül csak megérkezünk. Egy hatalmas aréna, vagy épp kiképző terembe jutunk. Azt hiszem sok ilyen van itt, mert azon a részen, ahol bejöttünk még volt hat ajtó, húsz méterre egymástól.
Olyan, mint valami gyengélkedő, mondjuk egy tornaterembe berendezve. Vagy talán jobb hasonlat a sürgősségi. Mindenhol emberek nyüzsögnek, utcai ruhások, és orvosi köpenyt viselők egyaránt. Samantha egy épp' felszabadult ágyhoz vezet. Leülök. A nő elindul, otthagyja velem azt a pasast. Még a nevét sem tudom.
- Hogy hívják? - kérdezem végül, megtörve a kínos csendet. Megrázza a fejét, a szájára mutat, majd ismételten megrázza a fejét. Felvonom a szemöldököm. Nem értem, hogy miért nem válaszol. Elindul valamerre.
- Néma - mondja mögöttem valaki. Megfordulok. Egy srác áll ott. Nincs rajta felső, látom a kidolgozott izmait. A mellkasán egy tetoválás van, de nem tudom kivenni, hogy mi az. Az arcára nézek, egyenesen a meleg barna szempárba.
- Tessék? - kérdezek vissza.
- A férfi, Abraham. Néma, két évvel ezelőtt egy harcban ki kellet vágni a nyelvét, és az arca is megsérült, azért hord maszkot. Ő az egyik legjobb ma élő harcos, és mindössze harminc éves, bár már veterán. - Bólintok, kicsit szégyellem is magam, hogy Abrahamot szobanövénynek tituláltam, csak azért, mert nem tud beszélni. - Új vagy itt?
- Igen - mondom.
- Vérvételre vársz? - kérdezi, közben halványan mosolyog.
Felvonom a szemöldököm. - Igazából nem tudom. Még nem vagyok túl az első sokkon - mondom.
- Akkor, most vért fognak tőled venni, azután az megállapítja, hogy milyen vagy, mármint, alakváltó, vagy mester, azután majd meglátod. De reménykedj, hogy nem vagy alakváltó - rám kacsint, majd otthagy. Hatalmasat nyelek. Kösz a biztatást!
Egy fehér ruhás nő jön oda hozzám, megragadja az egyik kezem, és lefújja a könyök hajlatom valamivel. Mielőtt belém döfi a vakcinát még biztatóan rám mosolyog, de nem nyugtat meg. Levesz vagy két adagot, a tűszúrás helyére nyom egy vattát, majd otthagy egyedül.
Kár, hogy az a srác itt hagyott, legalább törődött velem valaki.
És csak rá kell gondolnom, és már itt is van. A srác közeleg felém, ragyogó mosollyal.
- Szia, ismét - mondja, és lerogy mellém az ágyra.
- Hali - köszönök én is. - Sheila vagyok.
- Darren.
Pár másodpercig ülünk egymás mellett. Végül én töröm meg a csendet, ismét. - Amúgy, te izé... mi vagy?
- Fegyvermester - mondja mosolyogva.
- Miért jöttél vissza?
- Óhh, milyen kedves fogadtatás. - Játékosan megemelkedik. - El is mehetek...
- Meg ne próbáld! - szólok rá mosolyogva, ő pedig széles vigyorral visszaereszkedik mellém.
- Azért! Igazából volt egy kis elintézni valóm, és gondoltam ide jövök, hogy szórakoztassalak.
- Köszi - mondom mosolyogva.
- Izgulsz? - kérdezi, miközben fürkészően méreget.
- Csak egy kicsit - mondom elhúzva, éreztetve vele, hogy az a kicsit az inkább nagyon nagyon.
- Nyugi, semmi gáz nem lesz.
- De, miért mondtad azt, hogy imádkozzak, hogy ne alakváltó legyek?
- Azért, mert...
- Nos, a tesztek kimutatták, hogy alakváltó vagy - vág a szavába Samantha. Észre sem vettem, hogy ide jött.
A francba! Nyelek egyet, nem tudom hanyadszorra próbálok gombócot eltüntetni a torkomból a mai este folyamán. Darren együtt érző pillantást lövel felém.
- Most gyere velem, a következő teszthelyszínre - folytatja a nő, mintha csak ketten lennénk. Biztos minél hamarabb túl akar rajtam adni.
Lemászok az ágyról. Segélykérő pillantással bombázom újdonsült ismerősöm felé, de ő csak biccent egyet. - Majd találkozunk! - mondja, engem pedig Samantha elvonszol maga után.
- Helló! - kiáltok vissza neki, mielőtt még végleg kihúzna onnan.

Egy olyan terembe vezet be, ami sokkal kisebb, mint az előző. Egy nagy képernyő van ott, meg egy kis lapos tálka szerű valami. Samantha a tálhoz vezet, a monitor elé.
Most veszem észre, hogy a sarokban ül egy férfi. Odajön hozzánk.
- Nos, üdvözlünk az alakváltók termében - mondja egy begyakorolt mosoly kíséretében. - Itt, most megtudjuk, hogy állati, vagy fegyveri vagy-e. Szeretnélek megkérni, hogy gyere ide. - A kis tálkára mutat. Bizonytalanul odalépek. Megragadja az egyik kezem, és egy vékony vágást ejt a csuklómon. Élesen belém nyilall a fájdalom. Nem is vettem észre, hogy van nála kés! - Elnézést, de a gép működéséhez friss vére van szükség. - A megvágott karomat a tálca felé emeli, és belecsöpögtet három cseppet a véremből.
Elengedi a kezem, én pedig azonnal visszahúzom.
Samantha ad egy zsebkendőt, én pedig rászorítom a sebre.
A képernyő felvillan, majd kiírja, hogy állati alakváltó vagyok, majd kidob egy képet egy perzsa macskáról.
Ez most komoly?! Egy nyamvadt perzsa macska vagyok? Reménykedtem benne, hogy valami vagányat kapok, mondjuk leopárdot, vagy farkast, nem egy nyamvadt házi macskát.
- Nyugi, ez csak azt jelenti, hogy macska féle vagy, a faj még csak most fog kiderülni, a legutolsó teszten - mondja mosolyogva Samantha. - Gyere! - ismételten megragadja a karom, és vonszolni kezd a kijárat felé.
- Sok sikert! - kiállt utánam a férfi.

A következő teremben már többen vannak, habár jóval kisebb, mint az előző. Egy huszonöt körüli férfi jön oda hozzánk.
- Biztos te vagy Sheila, a következő macska - mondja nekem mosolyogva. Bólintok. - Tíz perc, és kezdhetünk, csak még elő kell készítenünk néhány dolgot.
- Veszélyes? Haltak már meg? - bukik ki belőlem, az, ami már egy ideje foglalkoztat.
- Nyugi, csaak... - Az ujjain kezd számolgatni, mintha a halottakat számolná. Basszus, nagyon rosszul áll a szénám. - Ahj, el ne hidd már, senki nem halt meg... eddig.
A fal mellett álló székek egyikéhez botladozom, és lerogyok rá. Túl sok ez nekem egy napra. A tenyerembe temetem az arcom, és halkan belenyögök.
Nem tudom, hogy meddig ülök így, itt, de valaki egy idő után megrázza a vállam. Felpillantok rá. Egy húsz körüli nő az.
- Ezt idd meg. - A  kezembe nyom egy poharat, benne egy kísérteties, barnás folyadék.
- Mi ez? - kérdezem.
- Előhozza a képességed. Idd meg! - Most egy picit erősebb a hangja.
Nem ellenkezek vele, meghúzom. Pocsék íze van.
Otthagy, miután megbizonyosodott róla, hogy mindet megittam. Igazából kicsit úgy érzem magam, mintha megittam volna egy liter kávét.
Pár perc múlva visszajön a csaj.
- Gyere, kezdesz - mondja nekem, és elindul egy ajtó felé. Feltápászkodom, és követem. Kinyitja előttem az ajtót, engem pedig fény vakít el. Kell pár másodper, hogy a szemem megszokja, hogy itt erős a fény, nem úgy, mint az előző helyeken, ahol félhomály uralkodik.
- Sok sikert - mondja a nő, és becsukja mögöttem az ajtót. Miért mondja mindenki ezt?!
Körbenézek, egy sivatag, vagy szavanna szerűségen vagyok, de a háttérben erdőt pillantok meg. Szinte érzem, ahogy égeti a nap a bőröm, pedig tudom, hogy a föld alatt vagyok. Olyan valóságos itt minden.
Nem tudom miért, de a távolban lévő folt felé indulok. Nem tudom, honnan, de tudom, hogy az egy esőerdő.
Úgy érzem egy órát gyalogoltam, mire ideértem, a tüdőm majd' szét robban, és olyan száraz a torkom, mint a smirgli. Ölni tudnék egy kis vízért.
Amint beérek a fák takarásába, olyan érzésem van, mintha haza térnék. Késztetést érzek arra, hogy fára másszak.
Lerúgom a cipőm, élvezem csupasz talpam alatt a talajt. A legközelebbi fához megyek, és megkapaszkodok a törzsében. Mászni kezdek, de úgy, mintha világ életemben ezt csináltam volna. Mint valami majom, úgy mászok egyre feljebb.
Amikor úgy érzem, elég magasan vagyok, körbe nézek. Gyönyörű látvány tárul elém. Lentről olyan kihaltnak tűnt minden, de innen fentről látom, hogy tele van élettel.
A fejem felől morgást hallok. Egy gyönyörű állattal nézek farkasszemet. Valami macska féle, talán párduc. Úgy egy méter hosszú, a bundája sárgásbarna, de szürkésfekete foltok díszítik. Nem nagy, de rám vicsorít, és így olyan félelmetes benyomást kelt bennem, hogy majdnem leesek a fáról.
Újra rám morog, és legnagyobb döbbenetemre az én torkomból is ugyanolyan morgás tör fel. Nem tudom, melyikőnk a döbbentebb.
Felém nyúl a mellső mancsával, de hátrahúzódok. Kíváncsinak tűnik, nem agresszívnak, de nem akarok kockáztatni.
Melegség fut végig a testemen. Nem tudom mihez hasonlítani, de úgy érzem átjárja az egész testem. Körbeölel, birtokolja az összes sejtemet. Lehunyom a szemem, úgy élvezem ezt a csodálatos érzést. Bizsereg a bőröm, szinte már viszket. Olyan, mint a már majdnem begyógyult seb.
Amikor abbamarad ez az érzés, kinyitom a szemem. Sokkal jobban látok, szinte látom a fa ágain lévő repedéseket. Jobban hallok is, hallom, ahogy a földön megzördülnek a bokrok, vagy valahol a közelben valamilyen kisebb testű állat lépked.
Lenézek a kezemre, de nincs meg. Még két lábam van, ami pontosan úgy néz ki, mint az előttem lévő párducé.
Rápillantok.
Félrebillentett fejjel néz engem, majd elfordul, és ott hagy. Felállok, de nem jön össze. Nem tudok felegyenesedni.
Azt hiszem, átváltoztam!

1. Felvilágosítás - Rachel

Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet remélem tetszeni fog!
Szonii :)

Iszonyatosan hasogat a fejem. Egy ajtó nyikorgást hallok, de nincs erőm még odanézni. Kinyitom a szemem, minden homályos. Lassan tisztul a kép. Egy nagy szürke fallal nézek farkas szemet. Egy nehéz, és szúrós pokrócba vagyok belegubancolva. Szőke loboncom összekócolódva terül el a párna többi részén. Felülök. Végig futtatom a pillantásom a termen, vagy is inkább cellának nevezném. Szürke falak, a sarokban egy undorító mosdót rendeztek be, középen egy fehér asztal és két szintén fehér szék, és egy másik ágy. Kórházi ágyhoz hasonlít, csak nem lehet elmozdítani a helyéről. Az ágyról egy fekete hajú lány bámul tátott szájjal.
- Legalább csukd be a szádat! - vetem oda neki.
- Bocsi - mondja és azonnal rendezi vonásait.
Egészen szép a hangja.
Feszült csend következik.
- Egyébként, hol a szarban vagyunk? - töröm meg végül a csendet.
- Fogalmam sincs - mondja. - Engem - halkabban folytatja - elraboltak. Éppen egy buliba mentünk volna a haverokkal, csak ők viccből előre rohantak és elbújtak, és én egyedül maradtam. És akkor... - elcsuklik a hangja.
- Aha. Oké. Engem is elraboltak a szemét köcsögök! De amúgy meg nem kérdezte senki hogy mi történt veled kis hercegnő. - Tényleg olyan, mint egy gazdag picsa, aki bármit megkaphat, és a suliban is népszerű. Egyszóval hercegnő.
- Hercegnő?! - kérdez vissza.
Csak a szememet forgatom és nem kezdem ecsetelni a dolgot. Kibontakozom a pléd fogságából és az ágy szélén lelógatom a lábam, a bakancsom a lábamon, nem ér le a lábam az ágyról. Leszökkenek, és szinte hangtalanul érek földet.  Végigmérem magam, és elégetett vagyok azzal amit látok. A ruhámnak semmi baja, csak gyűrött a felsőm. Az ujjaimat fésűnek használva megigazítom a hajam, majd szürke fém ajtóhoz lépek, kinézek a kis ablakon. Egy fehér-szürke folyosó szerűséget látok. Üresen. Csak a neon csövek világítanak, pont mint a cellánkban.
- Milyen Isten verte hely ez? - kérdezem hangosan, de inkább csak magamtól.
A kilincsre teszem a kezem. Vajon nyitva van?
- Nyitva van - mondja a csaj, mikor habozok.
Már majdnem lenyomom, mikor kopogást hallok. Léptek kopogását. Az üvegre tapadok és úgy figyelem a folyosó két irányát. Balról hallatszódnak a hangok. Most már beszélgetés is hallatszik.
- Mit csi... - szólal meg, de el csitítom.
- Mindenki eltüntetve a föld színéről. Mintha nem is léteztek volna. Se szülők, se barátok se távoli ismerősök nem tudnak róluk - hallom egy férfi kissé érces hangját.
- Értem. Rendben. Szóval ez itt a nehéz esetek részlege, viszont itt vannak azok is akikről még semmit sem tudunk, vagyis bármelyik képesség lehet - mondja egy kellemes, de férfias hang.
Egyre közelednek.
Megpillantok egy fekete cipő orrot balról közeledni. Elugrom az ajtótól.
- Jönnek! - mondom és a hercegnőcskére nézek.
- De kik? - kérdezi.
- Bárcsak tudnám! - mondom és vissza mászok az ágyamra.
A dög nehéz pokrócomat összecsavarom, hogy ha kell meg tudjam védeni magam vele.
Felguggolok, hátamat a falnak támasztom, és magam elé hajtogatom, ügyelve arra hogy ne essen szét a tekerés. Nyílik az ajtó. Egy fekete inges és fekete nadrágot viselő, középmagas közép korú, szigorú tekintetű alak lép be. Mögötte egy szintén fekete ruhás pasas, de rajta van egy fehér köpeny.
- Nagyszerű! Mind a ketten felébredtetek. Engedjétek meg hogy bemutatkozzam, Dr. James vagyok, ő pedig a társam Bill. Azért vagyok itt hogy felvilágosítsalak benneteket a jelen helyzetről - mondja kedvesen.
A másik lányra villantom a tekintetem. Ő pedig rám, pillant. Összekapcsolódik a tekintetünk. Nem mond semmit, az arca is kifejezéstelen, pont mint az enyém, mégis megértjük egymás üzenetét, ami nem más mint hogy végig hallgatjuk. Mind a ketten Dr. James-re nézünk és nagyon picit bólintunk.
- Ez igen! Ez aztán a kommunikáció. Milyen összhangban vagytok. Csodás! - lelkendezik - De - mondja - térjünk vissza a témánkhoz. Ti most a Cassandra Akadémián vagytok. Vagyis alatta, a hozzátartozó, tesztelő alagsoron. Azért vagytok itt mert, ti nem vagytok egyszerű emberek. Bennetek vagy egy plusz képesség. Vannak a mesterek, és az alakváltók. Kezdjük a mesterekkel. A mesterek azok akik képesek irányítani az adott alakváltót. Az állati mesterek ritkán szakosodnak, csakis kizárólag egy állat fajra, általában egy félékre. Például Nagy macskafélék, vagy Nagy ragadozó madarak. A fegyver mesterek MINDIG szakosodnak egy fegyverre, vagy egy fegyver családra, muszáj nekik, mert csak egy féle fegyver alakváltóhoz értenek. Egy mesternek lehet akár több alakváltója is. Minden mesternek kell választania egy úgy nevezett "címer" tetoválást, amit fel varrnak rá, ahová szeretné. A mestereknek, kiváló fizikummal kell rendelkezniük, képesnek kell életben maradniuk az alakváltójuk nélkül is - mondja.
Mi az isten? Mi a faszomról beszél? Alakváltók? Mesterek? Cassandra Akadémia? Plusz képesség? Nem vagyunk normális emberek? Ez nem normális...
- De hiszen eddig teljesen normálisan éltem, semmi fura nem volt az egészben. Soha - mondja a fekete hajú lány.
- Ja - csak ennyi a hozzáfűzni valóm.
- Nem, mivel, nem tudtatok a képességetekről és nem próbáltátok meg használni. Meg  ezután fog még ébredni a képességetek - mondja tök kedvesen. - Szóval, - folytatja - Akkor jöjjenek az alakváltók. Ők két csoportra bomlanak: az állati és a fegyverek csoportjára. Kezdjük az állatival. Az adott alakváltó csak egyetlen egy féle állattá képes átváltozni, viszont bármely állatból lehetnek az alakváltók. A nagy testű, önállóan is harc képes állattal rendelkező alakváltóknak nem feltétlenül szükséges mester. A többi állatinak szüksége van egy állati mesterre. A fegyver alakváltóknak mindegyiknek szüksége van egy mesterre. Továbbá ami az alakváltókban közös hogy, gyorsabban gyógyulnak a sebeik, és szívósabbak is. Egy alakváltónak hűséget kell fogadnia a mesterének, ami azzal jár, hogy megkapja a mestere amolyan címer tetoválását, és az élete árán is meg kell védenie a mesterét - lassan és értelmesen magyarázza.
Azt hiszem felfogtam miről beszél, bár elfogadni, se megérteni nem tudom. Ilyen nincsen, csak a filmekben.
- De minek kell ez? Mármint miért kell itt lennünk? - kérdezek rá.
- Jó kérdés. Azért mert itt az akadémián, megtanuljátok használni a képességeteket.
- De mért van erre szükség, ha eddig se akartuk használni mert nem tudtunkról, akkor ezután se lett volna probléma normálisan élni. Valami ok van a háttérben - mondom komoran, kissé fenyegetően.
- Fantasztikus Rachel! Vág az eszed mint a borotva! - lelkendezik ismét. - Igen - komolyra fordítja a a szót. - Tényleg van a háttérben egy ok, egy óriási ok, ami nem más mint a démonok. Azért vagytok itt hogy megtanuljátok irányítani a képességeteket, és harcolni. Démonokat ölni. Démonokat akik az emberek közé mennek, ráveszik őket a rosszra, vagy molesztálják őket, esetleg megszállják, vagy meg ölik az embereket, katasztrófákat és ön gyilkosokat csinálnak - mondja leplezetlen undorral a hangjában.
Nem tudom hogy nekünk, a démonoknak vagy a mi feladatunknak szólt az undor. Annyira nem is érdekel.
- Szóval, - szólalok meg - azért rabolnak el minket, akik különlegesek vagyunk a maguk állítása szerint, hogy katonákat faragjanak belőlünk, és a saját hasznukra fordítsák az erőt. - összegzem, azt ami nekem ebből lejött.
- Meglepően gyorsan elfogadtad a hallottakat Rachel - mondja a Bill nevű csávó, aki eddig csendben állt az ajtónak vetve a hátát.
- Hé! Álljon meg a menet. Egy szóval sem mondtam hogy elfogadtam. Felfogtam, de nem fogadtam el, ahogy érteni se értem - mondom riasztóan nyugodtan.
- Ne értsétek félre, az emberek érdekeit szolgálja az iskolában való tanulásotok - mondja komolyan, Dr.James.
Hazug. Nem hiszek neki, de nem szólok semmit. Nem akarom rögtön az elején leleplezni magam. Innen meg kell szöknöm!
- De elraboltak minket, a családunk és a rendőrség biztosan keresnek majd - mondja fájdalmasan a fekete hajú hercegnő.
- Nem, nem keresnek. Mindenkivel elfeledtettünk benneteket, és mindenkit aki itt él és tanul az Akadémián. Ti mintha soha meg sem születtetek volna. Senki nem tud semmit - vágja rá Bill.
Mintha soha nem is léteztünk volna...?
- De én nem értem ezt az egészet...- nyögi be a kis hercegnő remegő hangon.
- Majd meg érted! - mondja durván Bill, és megfordul. Kinyitja az ajtót és kilép rajta, Dr.James is követi, és be csukják maguk mögött, és be is zárják. A lépéseik zaja egyre távolodik. Itt hagytak, hogy emésszük a hallottakat.
- Hogy a szarban lehetne innen kijutni?